Magyarország különös hely lett az elmúlt években. Olyan, mint egy rosszul beállított rádió, amelyen csak egy csatorna fogható, de az is recseg. Ám ami ennél is különösebb: a műsort már nem másoknak, hanem saját maguknak sugározzák.
A Fideszhez kötődő politikai influenszerek, a hirtelen előkerült „közéleti szereplők”, a megmagyarázhatatlanul lelkes focisták, színészek és a párt körül felbukkanó vélemény-bérmunkások mind ugyanazt a technikát alkalmazzák:
beszélnek, beszélnek, beszélnek — majd gyorsan letiltják a hozzászólásokat, hogy véletlenül se kelljen meghallani valaki más hangját.
Ez olyan, mintha egy színházban a nézőtérre nem engednének be senkit, a színpadon pedig ugyanaz az egy szereplő tartana végtelen monológot, miközben saját maga tapsolna a végén.
A módszer szinte művészi szintűre fejlődött:
– ha tények jönnének szembe → tiltás
– ha kérdések merülnek fel → tiltás
– ha nem mindenki ért egyet → tiltás
– ha valaki csak egy fél mosolygós emojit tenne → tiltás, report, „libsi provokátor”
Így születik meg az a különös buborékvilág, amelyben minden állítás igaznak tűnik, mert senki sincs ott, hogy visszakérdezzen.
A kommunikáció így válik át:
közéletről → közléletről.
Párbeszédből → hangos egyszemélyes naplóból.
Közösségi médiából → sötétkék óriásplakáttá.
A propaganda természetesen szereti magát úgy beállítani, mintha „a nép hangját” szólaltatná meg. Csakhogy furcsa nép az, amely nem szólhat hozzá a saját nevében közzétett tartalomhoz. Ahol a kommentmező a rendszer legnagyobb ellenségévé válik — mert ott még véletlenül megszólalhat a valóság.
És itt van a legszebb rész:
Ha valaki mindenkit kizár a beszélgetésből, akkor valójában már csak saját magát győzködi.
A magyar közélet ma tele van ilyen magányos szózatokkal. A szónok biztonságban érzi magát, mert ő az egyetlen szereplő. Ám egy országot nem lehet úgy kormányozni, mintha egy üres szobában beszélnénk a tükörnek.
Előbb-utóbb szembe kell nézni azzal, hogy a valóságot nem lehet letiltani.
A kommentelőt igen.
A véleményeket is.
De az országot — azt nem.
