Helmut Wurst (aki legfeljebb hűtőmágnesen lát Rippl-Rónaikat)
Ó, hát mi sem természetesebb annál, hogy ha az ember egy államfő felesége, akkor csak elsétál egy képtárba, rámutat, hogy „ez a kép tetszik”, és hopp: műtárgy kölcsönözve.
Mert miért is ne? Egy kis Rippl-Rónai reggelire, egy kis Munkácsy uzsonnára, és talán ha nagyon szépen kérjük, még egy Csontváryt is leakasztanak valahonnan a pácolt diófa falról. Már ha a vendégek igénylik. Hisz a „méltó hely” nem a múzeum, hanem a szalon, ahol külföldi méltóságoknak lehet elmesélni:
„Ez itt a mi kis magyar impresszionizmusunk, ugye milyen bájos?”
És közben mi történik? A közgyűjtemény szépen kiürül, a közvagyon suttogva elgurul, a protokoll pedig elégedetten csettint.
Hisz ha valami tetszik, csak szólni kell, nem igaz?
Művészet, ahogy az elit szereti: keretben, díszletként, fenségesen… és magánhasználatban.
Kölcsönbe, természetesen.
Ahogy mondani szokás: nem kell ide aukció vagy tudományos vita – elég egy ebédmeghívás.
