Van egy bútor Magyarországon, amelyről egyelőre senki sem tudja, milyen ragasztóval kezelik. Ez az államfői szék.
Normális ember azt hinné, hogy ha valaki hónapok óta magyarázkodik, a közélet egyik visszatérő vitatémája lett, és minden megszólalása újabb kérdéseket szül, akkor egyszer csak felteszi magának a kérdést:
– Biztos én vagyok a megfelelő ember erre a feladatra?
Úgy tűnik, ez a kérdés a Sándor-palota falain belül nem hangzik el.
Pedig a köztársasági elnök tisztsége nem arról szól, hogy minden vihart túl kell élni. Hanem arról, hogy személye önmagában tekintélyt sugározzon. Ha a közbeszéd jelentős része már nem az ország ügyeiről, hanem arról szól, hogy az államfő mit tett, mit nem tett, mit magyarázott vagy mit kellett volna megmagyaráznia, akkor a hivatal súlya is sérül.
Felmerül a kérdés: miért ez a ragaszkodás?
A válaszokat sokan próbálják kitalálni. Van, aki kötelességtudatot emleget. Más politikai lojalitást lát mögötte. Megint más szerint egyszerűen nem akarja beismerni, hogy hibázott.
Az igazságot valószínűleg csak ő maga ismeri.
De a kívülálló számára egyre inkább úgy tűnik, mintha nem a tisztség szolgálná az ország tekintélyét, hanem a tisztséget kellene mindenáron megvédeni a körülötte kialakult vitáktól.
A köztársasági elnök ugyanis nem egy minisztériumi osztályvezető. Ha elfogy a közbizalom, azt nem lehet sajtóközleményekkel újratölteni.
A történelem tele van olyan vezetőkkel, akik azt hitték, hogy a szék adja a tekintélyt.
Valójában mindig fordítva volt.
