Ez egy izgalmas és összetett kérdés, amiben benne van a rendszerváltás utáni magyar közélet egyik örök dilemmája: hogyan lehet az elvek, eszmék és lojalitások ilyen látványosan átválthatók?
Bencsik András története ennek látványos példája. A következő válasz tehát véleményalapú elemzés, saját szemszögből, árnyaltan megközelítve a jelenséget:
Bencsik András – a politikai alkalmazkodás krónikása
Bencsik András a késői Kádár-korszakban aktív és pozíciókkal rendelkező újságíróként kezdte pályafutását, akkor még a szocialista rendszer „szalonképes” értelmiségi köreiből szólalt meg. Publicistaként és szerkesztőként nem állt távol a hatalomtól – sőt, része volt annak a sajtóelitnek, amelynek feladata volt a rendszer ideológiai védelme.
Majd jött a rendszerváltás.
És jött a 90-es évek zűrzavara, ahol sok értelmiségi újrapozícionálta magát – nemcsak ideológiailag, hanem egzisztenciálisan is.
Mi történt vele?
Bencsik András látványosan elhagyta a korábbi, rendszerhű pozícióját, és egy idő után a „nemzeti oldal” egyik legmarkánsabb hangjává vált. Ezt sokan egyszerű pálfordulásnak tartják, mások tudatos alkalmazkodásnak: felismerte, hol van az a tér, ahol hangja hallatszik, ahol közönséget és politikai védettséget kap. Ebben az értelemben a Demokrata című hetilap és a CÖF-hálózat támogatása is stratégiai lépés volt.
Az orbáni rendszer sajátos médiavilágában pedig Bencsik szerepe értelmet nyert: nem az volt a fontos, honnan jött, hanem hogy most lojális. Ez a hatalom egyik logikája: aki támogat, az helyet kap az asztalnál – múlt ide vagy oda.
Miért hisznek neki mégis sokan?
Hangnem: Bencsik hangos, leegyszerűsítő, néhol szenvedélyes stílusa illeszkedik az orbáni kommunikációhoz. Nem a mély, intellektuális viták embere, hanem a „kimondjuk, amit más nem mer” karakter, amit sokan vonzónak találnak.
Személyes mítosz: A „megtért baloldali” figurája sok jobboldali szavazónál hitelesítő erőként hat. Ha egy „egykori rendszerhű” ember most Orbánt támogatja, az – paradox módon – megerősítés: „még ő is belátta, hogy Orbánnak van igaza.”
Hosszú távú jelenlét: Bencsik nem új arc. Ott volt a ’90-es években, a 2002-es választás utáni „szabadságharcos” időszakban, és ott van most is. A folyamatos jelenlét, a kitartó lojalitás idővel sokak szemében igazolássá válik.
Hálózati beágyazottság: Része annak a médiagépezetnek, amely nem kérdez vissza, hanem formál. A Demokrata, a CÖF, a békemenetek világa egy zárt kommunikációs tér, ahol a szereplők egymást legitimizálják.
Végszóként
Bencsik András nem az első és nem az utolsó közéleti szereplő, aki radikális nézetrendszerváltáson ment keresztül – legalábbis a felszínen. A kérdés talán nem az, hogy miért hisznek neki, hanem hogy miért ilyen egyszerű az embereknek elfelejteni a múltat, ha a jelen kielégíti a vágyott igazolásukat.
Aki ma hangosan kiáll a „nemzet” mellett, az könnyen válhat hősies figurává – akkor is, ha tegnap még más zászló alatt vonult. A politika memóriája rövid. És úgy tűnik, a közönségé is.
