A kétharmad mítosza – amikor a narratíva megváltozik.
Tizenhat éven át a magyar politika egyik legerősebb hívószava a „kétharmad” volt. Nem pusztán parlamenti arányt jelentett, hanem politikai identitást, legitimációt, történelmi felhatalmazást. A kormánypártok győzelmei után rendre elhangzott: az ország kétharmada mögöttük áll. A kifejezés idővel túlnőtt a matematikán, és szimbólummá vált.
Most azonban egy nyilvános gyűlésen elhangzott egy mondat, amely új megvilágításba helyezi ezt az évek óta épített narratívát: „soha nem volt igazi kétharmad”.
A kijelentés első hallásra meglepő. Hiszen a Fidesz–KDNP több cikluson át alkotmányozó többséggel rendelkezett az Országgyűlésben. A mandátumarány alapján tehát volt kétharmad. De a politikai kommunikációban a kétharmad soha nem csupán parlamenti szám volt. A közbeszédben sokan úgy értették, mint társadalmi fölényt, mintha az ország kétharmada aktívan és egységesen állna a kormány mögött.
A választási adatok azonban más képet mutatnak. A listás szavazatok aránya egyik ciklusban sem érte el a 66 százalékot. A kétharmados parlamenti többséget a választási rendszer sajátosságai, az egyéni körzetek és a kompenzációs mechanizmus eredményezték. Jogilag és intézményileg tehát létezett a kétharmad, társadalmi arányként viszont soha nem volt kétszer akkora támogatottság, mint az ellenzék mögött.
Éppen ezért érdekes, hogy most maga a miniszterelnök relativizálja a „kétharmad” fogalmát. Az ilyen mondatok nem véletlen elszólások. Egy több cikluson át tartó politikai konstrukció alapkövéhez nem nyúl hozzá senki spontán módon. Ha mégis elhangzik, annak oka van.
Lehet, hogy ez egy narratívakorrekció. A kétharmad sokáig az erő, a stabilitás és a történelmi felhatalmazás jelképe volt. Most viszont a hangsúly mintha a küzdelemre, a politikai harcra és a bizonytalanabb erőtérre helyeződne át. A „nem volt igazi kétharmad” mondat egyszerre veszi el a túlzott magabiztosságot és készíti fel a tábort egy esetleg szorosabb politikai helyzetre.
Lehet ez pszichológiai átállítás is. A hosszú ideje tartó dominancia könnyen kelthet hamis biztonságérzetet a választókban. Ha azonban a vezető azt üzeni, hogy a támogatás soha nem volt abszolút, az mozgósítóbb, mint a fölény retorikája. A küzdelem mindig jobban aktivizál, mint a győzelem.
De van egy másik olvasat is. A kétharmad évekig az ellenzéki kritikák középpontjában állt. A választási rendszer igazságosságát vitatók gyakran hivatkoztak arra, hogy a parlamenti arány nem tükrözi a társadalmi megoszlást. Ha most a miniszterelnök maga mondja ki, hogy nem volt „igazi” kétharmad, az egyszerre tompíthatja ezt a kritikát és új keretbe helyezheti a vitát.
A politika nem csupán számokról szól, hanem azok értelmezéséről. Egy szó, amely másfél évtizeden át identitásépítő elem volt, most új jelentést kap. Nem a múlt matematikáját változtatja meg, hanem a jövő kommunikációját készíti elő.
A kérdés már nem az, hogy volt-e kétharmad. Hanem az, hogy miért most hangzik el ennek relativizálása. Mert amikor egy politikai vezető újradefiniálja a saját rendszerének egyik alappillérét, az ritkán a múltról szól. Sokkal inkább arról, ami következik.
