Mondtam én, hogy nem fogunk unatkozni. Leültem a kedvenc padomra a Belvárosban, elővettem a kolbászt, és csak néztem, mi történik körülöttünk. Két hét. És máris annyi sztori, hogy egy rendes krimiíró megirigyelné.
Kezdjük ott, hogy lett egy választásunk, ami nem egyszerűen választás volt, hanem egy korszak vége. Tizenhat év után a Fidesz ment, és jött egy új felállás, olyan többséggel, amire még a régi időkben is csettintettek volna. A 2026-os magyar országgyűlési választás eredménye nem finomkodott: elsöprő váltás, új kétharmad, új korszak
Erre mondaná a szomszéd Józsi: „na, itt most valami tényleg megmozdult”.
És akkor jön Wáberer.
Az ember, akiről sokan azt mondták, „na, ő aztán tudja, merre fúj a szél”. Előbb utal 100 milliót a Tiszának, ráadásul öt nappal a választás előtt , majd a pénzt visszakapja, és végül továbbadja egy teljesen más célra. Az egész történet olyan, mint egy politikai pingpong: pénz ide, vissza, tovább.
Közben meg mindenki próbálja értelmezni, hogy ez most gesztus volt, taktika, vagy egyszerűen csak egy rosszul időzített mozdulat.
Helmut verziója?
„Ha valamit öt nappal a meccs előtt dobsz be, az már nem bemelegítés.”
Aztán ott van a „Balásy-ügy” körüli zaj is – kommunikáció, pénzek, állami háttér, amit eddig sokan természetesnek vettek, most meg hirtelen mindenki elkezdte nézni, hogy mi mennyibe került és kinek. Mert amikor változik a rendszer, akkor a reflektor is máshova világít.
És végül a Fidesz.
Ott ülnek most egy jóval kisebb padsorban, és próbálják újraértelmezni magukat. Ez talán a legérdekesebb része az egésznek. Nem az, hogy veszítettek – az benne van a játékban. Hanem az, hogy mit kezdenek most ezzel a helyzettel.
Mert ellenzékben lenni egészen más sportág. Ott már nem elég beszélni, ott reagálni kell. Gyorsan, pontosan, és néha önkritikával – ami nem mindig volt a kedvenc műfajuk.
Helmut meg csak ül, nézi, és időnként felnevet.
Mert ami történik, az valahol egyszerre komoly és abszurd.
Egy ország épp újrarendezi magát.
Szereplők helyet cserélnek.
Szavak új jelentést kapnak.
És közben mindenki próbálja elmagyarázni, hogy ő ezt így gondolta már régóta.
A két hét tanulsága?
Nem az, hogy ki nyert és ki vesztett. Hanem az, hogy a politika nem áll meg. Soha.
És ha valaki azt hitte, hogy a választás után majd csend lesz…
Hát, barátom – mondaná Helmut –,
ez még csak a bemelegítés volt.
