Van valami sajátos bája annak, amikor a politikai kommunikáció nemcsak a valósággal kerül szembe, hanem a saját korábbi állításaival is. A Békemenet körüli számháború most pontosan ilyen helyzetet teremtett: mintha a propaganda már arra sem emlékezne, hogy mit állított tegnap.
Az elmúlt években a kormánypárti kommunikáció rendre százezres vagy akár több százezres tömegekről beszélt a Békemenet kapcsán. Volt, amikor 200 ezret, máskor 300 ezret, sőt még ennél is nagyobb számokat emlegettek. A lényeg mindig ugyanaz volt: a „minden idők legnagyobb” rendezvénye zajlik, történelmi tömeg, példátlan támogatottság.
Most pedig hirtelen előkerül egy új szám: 180 ezer, és máris megszületik a mondat, hogy ez a „mindenkori legnagyobb Békemenet”. Az ember ilyenkor felteszi a legegyszerűbb kérdést: hogyan lehet a 180 ezer nagyobb, mint az a 200 vagy 300 ezer, amiről korábban beszéltek?
A válasz valószínűleg nem matematikai, hanem politikai természetű. A propaganda logikája ugyanis nem az emlékezetre, hanem a pillanatnyi üzenetre épül. Ha ma az a cél, hogy történelmi tömegről beszéljenek, akkor történelmi tömeg lesz. Ha tegnap más szám volt hasznos, akkor tegnap az volt az igazság.
Ez azonban egy ponton túl már nem pusztán kommunikációs túlzás. Inkább annak a jele, hogy a rendszer saját narratíváját sem tartja számon. Olyan ez, mint amikor valaki minden nap új történetet talál ki, majd másnap elfelejti, mit mondott korábban.
És ilyenkor az egész helyzet kissé groteszkké válik. Nem azért, mert a politikában ne lennének túlzások vagy kampányszlogenek – ezek mindenhol léteznek. Hanem azért, mert már az emlékezet látszata sem fontos.
A Békemenet számairól lehet vitatkozni, lehet becsülni, lehet politikai jelentőséget tulajdonítani neki. De ha ugyanaz a kommunikáció egyik évben több százezres tömegről beszél, majd néhány évvel később egy kisebb számot nevez „minden idők legnagyobbjának”, akkor ott nem az adatokkal van gond.
Ott egyszerűen az történik, hogy a propaganda saját maga fölött is elvesztette az ellenőrzést.
És ebben az egész történetben talán ez a legbeszédesebb. Nem az, hogy mekkora volt a tömeg, hanem az, hogy a kommunikáció már arra sem képes, hogy emlékezzen arra, mikor és mit állított.
A politikai propaganda így válik végül önmaga paródiájává – egy leborult szivarvéggé a történelem asztalán.
