Tisztelt Elvtársam!
Azért írok Neked, mert szeretném, ha megszabadulnánk a nyavalyáinktól, s így a minket választók erejével elsöpörnénk az orbáni bűnbandát!
Köszönöm a Sorsnak és Neked, hogy igazságaimban és tévedéseimben egyaránt mindig őszinte lehettem. 42 éves koromig csak műkedvelőként foglalkoztam a politikával, az elmúlt 18 évben viszont – mondhatni – a sűrűjében vagyok. Politikai karrierem jelen stádiumában az őszinteségemen végképp nincs okom változtatni, rendületlenül vállalva annak minden következményét. Sokkal inkább felelősséggel tartozom. Essünk hát túl a nehezén!
Attól tartok, hályog van a szemünkön!
Vegyük észre, 2006 óta (azaz kilenc éve) országos szinten nem nyertünk választást. Elbuktunk három önkormányzati, két országgyűlési és két európai parlamenti megmérettetést, meg egy tripla népszavazást! Egy-két üdítő mozzanatot leszámítva igen rossz a trendünk, s bepillantottunk a bűvös tíz százalék alá. Kevés példa akad arra, hogy innen fel lehetne állni. Mégis, próbáljuk meg! Változatlan politikával azonban ez nem fog menni!
Magyarázni, szépíteni én is tudok, ám hagyjuk most ezt! Persze örülök, hogy Újpesten mindenki ellenében győzött az évek óta jól teljesítő jelöltünk, azt sem bántam, hogy Veszprémben egy kiugrott fideszes vitte el a pálmát, de a tapolcai jobbikos győzelem láttán nem az ellenzéki dicsőség érzete öntötte el a lelkemet. Szedjük hát le a szemünkről a hályogot, ne viselkedjünk úgy, mint egy kiérdemesült egykori rock-sztár, aki nem fogja fel, hogy megváltozott a közönség!
Szoktam mondani, a Fidesz évek óta szétcsalja a választásokat. Ez alighanem szerinted is így történik, bár azt is tudjuk, hogy enélkül is zsinórban nyertek volna, legfeljebb nem annyira. Az eredendő bűn az volt, hogy 2006 őszén olyan megszorításokat vágtunk a népünk nyakába, amelyekről ordított, hogy semmi közük nincs a baloldalisághoz. Ez egy neoliberális puccsként hatott, hiába bizonygattuk az ellenkezőjét. Ám ennél is rosszabb, hogy az önkormányzati pozícióink tömeges elvesztésével lényegében elszakadtak az emberekhez fűződő intézményes kapcsolataink.
Bizony, Barátom, eltévedt a politikánk. Máig azt akarjuk hinni, hogy tulajdonképpen jók vagyunk, csak éppen ez meg az nem stimmel, s a gaz ellenfeleink ordasan lovagolják meg az egyébként bocsánatos hibáinkat. No, meg azzal áltatjuk magunkat, hogy zavaros – és a választópolgárokat amúgy jéghidegen hagyó – szervezeti okoskodásokkal, pl. ‘központosítással’ majd túljutunk a politikai problémáinkon. Hát nem! Nekünk sokkal inkább ott lenne a helyünk, ahol a becsületes emberek bajban vannak! Mondjuk az egészségügyben. Ahol akár a betegekről, akár az őket gyógyítókról, ápolókról szólunk, mindannyian iszonyatos állapotokkal viaskodnak. Szó szerint emberi életekért.
Tudod, addig hajtogattuk, hogy az orbáni matolcsysta gazdaságpolitika bármelyik percben összeomolhat, hogy az most éppen igen stabil. Annyira stabil, hogy kiagyalói gond nélkül tudnak tíz- és százmilliárdokat rabolni. Szinte meg se kottyan. Az átállt és/vagy felszívódott „baloldali” üzleti világ egykori nagy emberei pedig keserűen nézik, hogy még fénykorukban is „a mai nagyurak életszínvonalának” töredékét engedhették meg maguknak. Te és mi pedig visszük a hátunkon a blamázst, mások svindlijeinek terheit. Pokolba velük!
Kérdezheted, vajon mitől ilyen erős a rezsim? Hát például attól, hogy turbó üzemmódra kapcsolta az adóprést, s a másik ágon meg módszeresen csökkentette a szociális és oktatási kiadásokat. A költségvetés így megszabadult a hiány fenyegetésétől, az ország fele meg belerokkant. Csak érdekességképpen mondom neked, hogy a kormány több pénzt hagy Matolcsynak a saját ökörségei „tudományos gondozására”, mint amennyit összesen a magyar felsőoktatásra szán! De attól is erős a rezsim, hogy jószerivel aki csak tehette, elment világgá. Főleg a legaktívabbak. Őket már nem lehet semmilyen szirén-énekkel visszahozni, főleg nem annál is sötétebb helyre, mint amit anno maguk mögött tudtak! A rezsim végül pedig attól is erős, hogy gáláns adókedvezményeket adott a középosztálynak, amely esetleg bármennyire is undorodik Orbántól, azt azért nem fogja megszavazni, hogy az igazságosság oltárán többet fizethessen. Szegény ember viszont nem nagyon szavaz, vagy ha mégis, akkor arra, aki a nyakát fogja. Ez a Fidesz ‘titka’.
Meg az, hogy az erő mítoszát állította a szabadság szeretete, a befogadás és a szolidaritás helyébe. Leváltották a magyar kultúrát, és a zsigerek világát hozták vissza. S ahogy a börtönök rabjai a fogvatartókét, úgy a meggyalázott nép is az elnyomók kegyeit keresi. Mert túl akar élni! Ha nem ment el külföldre, akkor ezért igazodik itthon.
Az orbáni recept azonban nem is túl ördögi. Űzd el a leginkább öntudatos embereket, hozzál helyzetbe két millió szavazót, facsard ki a gyengéket, és biztonsági tartalékként adj választójogot pár százezer olyan külhoni magyarnak, akik egyenkénti szavazatáért töredék annyit se kell adni, mint például egy kisemmizett bennszülött szoc-segélye!
Gonosz, de nem igazán ördögi. Az ördögnek ugyanis van ízlése, eleganciája, tudása. Orbánék viszont bugris disznók. Ez a gyenge pontjuk!
Sajnos a mi előnyünk nem tetemes. Hitelességünket tépázza egyes prominenseink kétes státuszú végzettsége, és/vagy homályos karrier-múltja, hogy a pénzkérdéseket ne is említsem! Ők sajnos kiszolgáltatottak, s alkalmasint minket is kiszolgáltatnak, akárhogy is szépítjük. S ami még rosszabb, az érdemeseink is kénytelenek hozzájuk igazodni. Hol van az már, amikor a élvonalbeli szocialisták szájából az okos szó, a méltó gondolat volt a közvárakozás! Ez utóbbi esetben Balogh András, Földes György súlycsoportjáról beszélek! Most maximum annak örülhetünk, ha a hiányainkat valami frappánsnak tűnő beszólással tudjuk leplezni.
A korai munkásmozgalmak egyik nagy felismerése volt az elnyomottak tudásszintjének emelésében rejlő erő. Erről még a doktriner pályára lépő kommunisták sem feledkeztek meg.
Ehhez képest sem érdemi műhelyeink, iskoláink, akadémiáink, nyári táboraink nincsenek, de még pártlapunk sincs! Gyenge az a hivatkozás, hogy időnként rámutatunk valami hasonló csírára, s azt mondjuk, hogy hát dehogynem, íme! Egyes alrendszereink valaha jól működtek (lásd tagozatok, platformok), de pártunk ezeket sem tudja ma már hatékonyan, rendszerszerűen becsatornázni. Lehet, megleplek vele, de az MSZP alapítványi világában ma még egy igazi (!) (bár nem a baloldali utánpótlással, hanem úgy általában felsőfokú képzéssel foglalkozó) főiskola is működik a Villányi úton, ám erős a gyanúm, hogy ez is hamarosan múlt időben lesz elmondható. Végül hadd jegyezzem meg, hogy baloldali elődeink tucatjával adták akár az életüket is a Népszaváért, amely ma egy Svájcban bejegyzett cég köldökzsinórján lóg, egy-egy alkalmi Simicska-szérum vagy más titokzatos elixír beinjekciózásával.
Ha nem is lapot alapítani, de valamit mégis szeretnék tenni. Ezért tájékoztatlak, hogy az utolsó oknyomozó „mohikán” Ferenczi Krisztina tiszteletére egy programot hozok létre, amely – egyebek között – brüsszeli mikrokurzusokat szervez fiatal, az igazságért tenni akaró fiataloknak, hogy pár falat erejéig belekóstolhassanak a szabad nagyvilágba. A baloldali épülésnek ilyen mozzanataira is szükség van.
Szellemi lerongyolódásunknál is nagyobb bűn volt azonban, hogy tudati képviseletünket két évtizeddel ezelőtt átengedtük liberális szövetségeseinknek, akik élve a lehetőséggel a mai napig is a liberalizmust forgalmazzák baloldali címkével. Összességében – számunkra is! – kudarcosan. Nem tagadva a liberalizmus értékeit, azt azonban világosan látnunk kell, hogy a közösségiségben gyökerező és abból táplálkozó baloldaliság alapjáraton ‘tűz és víz’ viszonyban áll az individualista, szabadversenyes kapitalizmus megalkotójaként és üzemeltetőjeként működő liberalizmussal.
A történelmi kompromisszumot Horn Gyula kötötte meg, aki az antalli politikák nyomán előálló gazdasági válságot stabil kormányzásra, ám célként szociális piacgazdaságra váltotta. Így lett szövetségesünk a korábban hevesen anti-baloldali SzDSz, amely a történelmi szerepét hamisan túlfutva mára bele is pusztult, mi pedig ugyanettől még agonizálunk. A tűz és víz kormos szutyokká változott. (A közvélekedés ezt érzékeli az egyébként számunkra vállalhatatlan „balliberális” örökségként.) Az eredendően a baloldaliság és a liberalizmus sziklái között bolyongó Fidesz még időben elugrott, s ügyes (bár inkább álnok) húzással foglalta el a nemzeti konzervatívizmus bástyáit, ahonnan most éppen fasisztoid neokonzervatívizmust hirdet, persze némi baloldali populizmusra hajazó gumicsontokat is dobva a népnek. Az esők persze előbb-utóbb eloltják a tüzeket, s az üszkök alól mindig kibújik egy-egy zöld hajtás. Nagyjából ennyi most a baloldal reménye.
Tisztelt Elvtársam!
Kedves Barátom!
Feladatunk ma sem más, mint hogy hihető perspektívát adjunk a magyar népnek. Ez nem lehet valami százalék-összeadogatós koalíciós egyveleg, mert a hatalmi pragmatizmus nem érdekli a népet, különösen nem a fiatalokat. Bátran támaszkodjunk inkább az eddigi ‘utolsó’ baloldali világképre, amit Kocsis András összefoglalója nyomán Medgyessy Péter tárt elénk: létbiztonság, közbiztonság, jogbiztonság, s mindez a szolidaritás köteleivel egymáshoz erősítve. (Egyébként ezt volt hivatott – legalább részben – tükrözni a 2014-es EP programunk „Biztonságot Európában!” szlogenje.)
Ehhez képest totális zsákutca az MSZP mai főprojektje, a vasárnapi nyitvatartásért való kampányolás. (Finoman szólva komikus volt, amikor vezetőink és aktivistáink bezárt CBA-k előtt is tüntettek azok vasárnapi kinyitásáért.) A szabad vasárnap ugyanis a legősibb baloldali vívmány, amit még a céhek idejéből emelt át a munkásmozgalom, s aminek alap-üzenete, hogy nincs minden nap robot, nincs minden nap kizsákmányolás! A szabad vasárnap Európa-szerte alkotmányos jog (Magyarországon is az volt!), amely alól csak az lehet kivétel, ha a vasárnapi munkavégzést vaskosan megfizetik! Igen, ez a bérharc része. Az MSZP-nek tehát azért kellene harcolnia, hogy mindenkinek járjon a szabad vasárnap, az autógyári munkástól a rendőrökig, ám ha az üzleti, vagy közérdek mégis igényli a vasárnapok üzemben tartását, akkor az legyen keményen megfizetve!
Ha a baloldal megfeledkezik a bérharcról, az számára könnyen a vég lehet. Ez motivált Gúr Nándor elvtársammal és barátommal együtt, hogy felvázoljuk a magyar bérek terén bejárható pályát. (A mai 600 forintos óránkénti bruttó minimálbérhez képest még az 1.400 forintossal is meg tudnánk őrizni a magyar versenyképesség mai szintjét. Hogy hol a különbség? Erről sokat tud a hazai és nemzetközi burzsoázia.)
Fentebb csak egyetlen példát hoztam arra, hogy a mai szocialista pártvezetés miként képes még pofonegyszerű témákban is eltévedni. (Bár sok valós köze nincs a magyar emberek életéhez, viszont a budapesti olimpia délibábos ötletének határozott elutasítása a kifejezetten okos lépések közé tartozik. Már csak azért is, mert egy baloldali párt nem dőlhet be néhány helyi mini-Blatter sóvárságának! Ugyancsak zene füleinknek Harangozó Gábor kiállása a vidéki szociális szövetkezetek érdekében.) Az üdítő kivételekből azonban nem lehet megélni. Koherens politikákra van szükségünk, amelyekből lépten-nyomon árad a szolidaritás.
Tudod, Barátom, szégyenpír ül az arcomon, ahogy azt sem vesszük észre, amint az Orbán-rezsim egyik legnagyobb hátterének tekintett katolikus egyház feje, Ferenc pápa a legmarkánsabb baloldali gondolkodókat is kispadra ültetve forradalmi beszédeket mondott az elmúlt hónapokban! Szó szerint “népi mozgalmakat” buzdít a “kirekesztettek súlyosan igazságtalan helyzetének” orvoslására, “földért, lakhatásért és munkáért” kiált, élesen elítéli a “tőke bálvánnyá válását”, s nem utolsó sorban a környezetünk szennyezését a “gonosz ürülékéhez” hasonlítja. Ha ezt kevesellnéd, Barátom, akkor nyisd tágra szemed! Ferenc pápa a kapitalizmus pénzsóvárgását a “finom diktatúra gonosz hatásaiként” írja le, s legfőbb vágya “humánus alternatívát teremteni a kirekesztő globalizáció ellenében”, s a “termelőszövetkezetekben”, illetve a “szakszervezetekben” látja a változás kovászát! Magukat baloldalinak álcázó pártvezetők sora ezenközben idehaza meg félhülyeként hüppög, ha bárki is meg meri karcolni a tőkés kizsákmányolás ‘szent’ tűzzománcát!
Aztán némelyek csalafinta “európai demokrata” harangkongatása és jajveszékelése sem vezet sehova. Ehelyett világosan és minden nap mondjuk el, minden megnyilvánulásunkból az süssön, hogy mi mit akarunk?! Méltó munkát, bőséges kenyeret, biztonságos fedelet! Ki az egyházakkal az iskolákból! Élelmiszer lényegében csak adómentes lehessen! A gyengébbekkel szembeni erőszakot duplán meg fogjuk torolni! Az állami média közösségi lesz! A tudás elől minden akadályt elhárítunk! Magyarország a sokféle együttműködések, szövetkezések paradicsoma lesz!
Evidenciák? Inkább baloldali ‘ábécé’! Fájó, hogy bár vannak el-elsóhajtott hasonló mondataink, ezeket mégis úgy tálaljuk, mintha a Fidesztől várnánk a megvalósítást! Öntudatosan párás, ám bárgyú tekintettel ún. hazaváró programokat hirdetünk, mintha az itthonról eltávozott fiatalok majd a mi kvázi ‘polkorrekt’ szavainkra hanyatt-homlok rohannának vissza, momentán Orbániába? Ebből a vakításból számunkra nemhogy nem lesz új szavazó, sokkal inkább eltántorítja az érintetteket. Hát évek óta annyit nem bírtunk (valójában meg se próbáltunk) kiverni Orbánékból, hogy a magyar állampolgárságú szülők külföldön született magyar gyerekei egy éven belül magyar papírokhoz jussanak, miközben egy átlagos “low budget” ukrán maffiózó akár egy héten belül magyar útlevelet szorongatva vigyorog a képünkbe! Ne legyünk már ennyire ostobák! Az eltávozottak majd akkor jönnek haza – ha egyáltalán – amennyiben egy normális kormány normális érvényesülést garantál mindenkinek.
A parlamenti dimenzióban is eredményesebbnek gondolom, ha felhagynánk az ablakon kihajított részletek porába hamvadó módosító indítványainkkal! Minden törvény esetében komplett alternatívát mutassunk fel! Ha ezt megtennénk, bármikor meg tudnánk lobogtatni, mi is az általunk kínált alternatíva, pontosan mi is lesz a törvény, ha minket választanak!
Így például a népet, különösen a fiatalokat nagyon is érdeklő atomerőművek kapcsán égető sürgősségnek tartom az álláspontunk törvénytervezeti rögzítését. Ma ugyanis egyelőre nem tudható, hogy mit akar az MSZP. Az egekbe szökött biztonsági igények horribilis költségei okán ma már nem lehet gazdaságosan atomerőműveket építeni. Ennek okán hagyjunk fel a ‘szükség van az atomenergiára, node és habár…’ tartalmú okoskodásokkal, s mondjuk ki világosan, Paks I-et a lehető leghamarabb kiváltjuk energiatakarékossággal és környezetkímélő energiatermeléssel, Paks II-t pedig – bármeddig is jutnak el Orbánék – kinullázzuk!
A mai döntéshozók közül sokan tán meg sem érik Paks II tervezett üzembehelyezését, a döntés potenciális kárvallottai, azaz a mai fiatalok zöme pedig egész egyszerűen nem kér az atomból! Ennél nem bonyolultabb a helyzet, főleg ha az új generációk szavazataira is kacsingatunk. Ha mozgósítani akarjuk őket, nosza, ebben a kérdésben kezdeményezzünk népszavazást! Erre már Európa is inkább odafigyelne, ezért a kormány valamivel nehezebben tudná gáncsolgatni. Arra persze ne számítsunk, hogy idehaza jól tűrünk, de valami láthatatlan európai kéz majd jól helyre teszi a kormányunkat. Bár némi szerencsével még ez is meglehet…
Érdemes tehát azt is számba venni, mire alkalmas az EU és mire nem? Sokan csak „Brüsszel” néven emlegetik az EU-t, ami a legnagyobb porhintések világába vezető megközelítés. Brüsszelben ugyanis nagyjából ugyanaz történik, mint egész Európában, vagyis a tagállamok kormányai intézik a dolgaikat. Ezzel az erővel a kormányfők akár rendszeres telekonferenciákat is tarthatnának. Brüsszel ugyanis nem több egy földrajzi platformnál, ahol a tagországok eltérő vagy közös akaratainak következményei koncentráltan megjelennek. Az EU szuverén államok közössége, amelynek közös takarója pont addig ér, ameddig a tagországok akarják. Ha a tagországok elfogadnak közös szabályokat, amelyeket egymással be is akarnak tartatni, az nem Isten csapása egy Brüsszel nevű városból, hanem a megállapodások felett őrködő közös titkárság (Európai Bizottság) alapfeladata.
Arra tehát bizonyosan nem alkalmas az EU, hogy miközben mi magyarok idehaza nagy önállósággal esetleg tetszőlegesen felelőtlen döntéseket hozunk, addig majd ezeket kívülről bárki is helyrehozza! Az EU, vagyis tagállamai ugyanakkor mérhetetlenül türelmesek egymással szemben. Nyilván egyik kormány sem szeretné, ha alkalmasint reá kényszerítenének valamit, ezért aztán erősen ódzkodnak a többi kormány dolgába való beavatkozástól. Ennek értelmében teljesen felesleges olyanokat remélgetni, hogy majd Merkel helyre teszi Orbánt, avagy bármit is megváltoztat. Odamondogatás a maximum, de többnyire még ennyi sem várható.
Az EU viszont kifejezetten alkalmas érdekérvényesítésre, sőt még alkalmasabb azon információk megszerzésére, amelyek a lehetséges alkalmazkodások irányait mutatják. Az EU egyik legkedvesebb elfoglaltsága, hogy közös normákat, szabályokat épít. Más és más okokból, de Hollandia, Luxemburg, illetve Svájc és Norvégia a mintaesetei annak, miként lehet tetemes hasznot húzni a befolyásolásból és az alkalmazkodásból. Míg az első kettő „alapító tagország”, addig a másik kettő egyelőre kívül maradt a formálódó EU-ból. Mind a négyben azonban közös, hogy a leggyorsabban és a leghatékonyabban vezetik be a mindenkori EU normákat és szabályokat, s a lehető legnagyobb együttműködési potenciállal rendelkeznek. Mások, azaz kirívóan a görögök, avagy mi, magyarok inkább a tagságot kevéssé kihasználni képes kategóriában vagyunk, annak minden következményével együtt. Szóval akár viccesnek is tekinthetjük, hogy az amúgy (is) leggazdagabb országok élenjárók a jól jövedelmező közösségi tudatban, a legszegényebbek pedig csak hangoskodva, közben botladozva, és egyre kevésbé felzárkózva balhézgatnak a szégyensoron.
S a szégyensort igazolja az, ami a magyar kormány részéről a menekültek és a bevándorlók problémáját illet. Publicisztikák sokasága írta már meg mindazt, ami ide tartozik, vagy ide fog tartozni, de talán kevés szó esik arról, hogy mit is fognak jelenteni a mai történések hosszú távon? Azt gondolom, hogy ismét jelentősen növekedett a magyarság adósságszámlája a civilizált jövő irányába. Ahogy 1944-ben sokan mentették az üldözött zsidókat, most is magyarok ezrei segítenek menekültek ezreinek. Ám ahogy 1944-ben magyarok százezrei asszisztáltak magyar zsidók százezreinek elhurcolásához, most is olybá tűnik, hogy bántóan sok honfitársunk kattant rá a gyűlöletre.
Nyilván senki nem örül annak, hogy agyonkínzott embercsoportok jelennek meg a határon. Ahányan vannak, annyiféle az ok. Van, aki Afganisztánból, van aki Szíriából és máshonnan kerül ide. Családjuk számos tagja megölve, megerőszakolva, elhurcolva. Menekült társaik közül sokan elpusztultak az úton. Otthonról kimentett értékeiket, ékszereiket pl. Törökországban, Görögországban, Szerbiában vagy máshol euróra váltva, emberkereskedők zsarolásának engedve jutnak el a határainkhoz, ahol az oly vágyott EU-ba léphetnek. Immár a legerősebbek is kimerülve, legyengülve, papírjaikat és szinte mindenüket veszítve esnek be hozzánk. De akárhány bunkósbotos hungaronáci is feni rájuk a fogát, ezek az emberek annyi, de annyi gyűlöletet és megpróbáltatást elszenvedtek már, hogy néhány habzó szájú ‘magyar’ fenyegetését jószerivel épp hogy érzékelik. Ugyanis egy dolgot bizonyosan tudnak. Ha az EU-ba lépnek, bármi is legyen, bármi megaláztatás, vegzálás stb., a puszta életük jó eséllyel megmarad! És ez a lényeg, ez a cél, mert pont ezért menekültek el onnan, ahol a puszta életük nem tud megmaradni!
Azért írom le ezeked Neked, kedves Elvtársam, hogy mérlegelésre bírhasd a környezetedet ebben a felheccelt hangulatban. Például az is érdekes, hogy Izrael több embert fogadott be az elmúlt évtizedben, mint amennyi korábban a lakossága volt. Az arab olajállamokban egyenesen többszörös a bevándorlók súlya a tősgyökeresekhez képest. Jordánia és Törökország is sok-sok millió menekültnek adott helyet, letelepedést. Ezek a tények azért fontosak, hogy megértsük: nem népvándorlás zajlik, hanem a menekültek hullámai Európáig érnek. Európa pusztán töredékét érzi meg a távolabbi valós problémáknak, s őszintén szólva nem is csupán teherviselőként, hanem bizony haszonélvezőként is. A menekültek döntő hányada ugyanis a legszorgosabb és legolcsóbb munkaerőt jelenti! Prüszkölhet a befogadó lakosság egy leszerelhető része, a tőke érdekei ezeket simán felülírják. Csak illusztrációként mondom, hogy Európa szinte összes nehéz munkáját ezek az emberek látják el. Európa ennivalójának, ruháinak, fogyasztási cikkeinek javát a feldolgozás fázisában „európai kéz” szinte nem is érinti. Az más kérdés, hogy jelenleg a menekültek elsőbbséget élveznek a bevándorlókhoz képest. (Földrajzi okoknál fogva az USA kevésbé van kitéve a menekültek beáramlásának, de a vízum-lottó és kiegészítő intézkedéseinek köszönhetően évente ugyancsak több százezer bevándorlót fogad be.)
Nos, a fentieket figyelembe véve az a helyzet, hogy amíg kapitalizmus van, addig bevándorlás is lesz. Nem csak a tőke mozdul az olcsó munkaerő felé, hanem az olcsó munkaerő is áramlik a tőke irányába. A tehetősek kulcsszava a szervezettség! Ebben az összefüggésben kerítéseknek és más látványos marhaságoknak csak a cirkuszi kellékek szerepe jut, s egyedül a balkáni embercsempész bandák árainak felsrófolására alkalmasak. A kérdés maga természetesen komoly határőrizeti, idegenrendészeti és humanitárius kihívás, ám ezeket simán lehetne a mindennapok szintjén, a többi szomszédos országgal, valamint EU-tagállammal együttműködve, okos kormányzati cselekedetekkel kezelni, s alaphelyzetben nem tartoznak a nemzeti sorskérdések közé.
A nemzeti sorskérdés sokkal inkább az, hogy meddig hagyjuk ezt az orbáni testi-lelki bűnbandát a magyar nép nyakán? Hová töpörödik a magyar ész, a magyar lélek? Mi lesz a magyar kitaszítottakkal, a szegényekkel, köztük igen sok cigányemberrel? Mi lesz a gyermekeinkkel, a jövő generációival? Mi lesz a földjeinkkel, a folyóinkkal, a tavainkkal, a városainkkal és a falvainkkal? Mi lesz az egészségünkkel? Mi lesz a munkahelyeinkkel, a nyugdíjunkkal? Ezekben az ügyekben kellene koherens politikai válaszokat adnunk, s ha marad időnk, akkor foglalkozzunk pilótajátékok veszteseivel, bizniszpártok primadonnáival, avagy reinkarnálódni vágyó avatárokkal.
Tisztelt Elvtársam!
Kedves Barátom!
Igazi csapdában vagyunk. Jelenlegi képviselőink kénytelen-kelletlen felesküdtek az orbáni alaptörvényre. Parlamenti tisztségviselőink sajnos kiszolgálják a rezsimet, többen itt-ott (al)elnökösködnek Orbán és Kövér „birtokain”. Jómagam a szerencsések közé tartozom, mert nekem nem kellett ezzel a gyomorgörccsel szembesülnöm, s ennek okán nem is ítélek el senkit. De a tényeket rögzíteni kell!
Mondjuk viszont ki! Nincs az a kényszer-eskü, amely felülírná a magyar néphez való hűségünket! A nép élni akar, s mi, szocialisták pedig azt akarjuk, hogy a nép a lehető legjobban éljen! Nem a csak burzsoázia, nem csak a politikai elit, nem csak a felső tízezer, hanem minden gyerek, felnőtt és idős!
A lehető leghamarabb állítsuk hát elő azokat a törvény-tervezeteinket, amelyek világosan tartalmazzák az Orbán-rendszer jogrendi felszámolását, s az eltulajdonított közjavak, főként termőföldek minél szélesebb körű visszavételét, továbbá az Orbán-rezsim felelőseinek és strómanjainak az Alkotmány eltörlését követően keletkezett, s közpénzekre visszavezethető vagyonának teljes elkobzását, ideértve a külföldről való hazahozatalt!
Vállaljuk fel, hogy 21 éves koráig mindenki részese lehet a számára ingyenes oktatásnak és közétkeztetésnek!
Tegyünk egyenlőséget a magán-, a szövetkezeti és az állami tulajdon közé!
A szociális rendszert úgy alkossuk meg, hogy senki ne legyen kitéve a nettó átlagbér felét alulmúló jövedelemnek!
Az egészségügy terén nem lehet helye több hónapos, sőt éves várólistáknak. Vizsgálatoknál egy hét, rutin jellegű műtéteknél legfeljebb egy hónap a megengedhető.
A családi életet tegyük a legszentebb magánüggyé, beleértve a szabad párválasztás jogát!
Kevés törvény legyen, ám az mind napnál világosabb! A sok és átláthatatlan törvény a korrupció melegágya, de legjobb esetben is csak az „értő elit” eszköze.
Állítsunk hazai normákat! E téren kézenfekvő az EU tevékenységéből fakadó összes vívmány. Nem kell sokat hozzáadnunk! Elöljáró példákat viszont mutathatunk. Ilyen lehet az európai munkahely fogalmának bevezetése. Kvázi „tiszta udvar, rendes ház”. Olyan szerződéses munkaviszony, amelynek keretein belül valamennyi európai munkahelyi norma érvényesül, ideértve a szakszervezeti jogokat is!
A baloldali világkép rombolása ugyancsak az orbáni eszköztár része, s számunkra a leginkább veszedelmes folyamat. Ez a szolidaritás gondolatának kiirtásában ölt testet. Ebben sajnos az MSZP is máig sajátos partner volt (sőt, saját belső viszonyait tekintve akár „élenjárónak” tekinthető). Kétségtelen, nem hagyható figyelmen kívül az egyén felelőssége a saját sorsáért, azonban ennek abszolúttá tétele a baloldaliság, a közösségiség szellemi alapjait károsította. A mai napig azt hisszük, hogy a mi feladatunk a szabadversenyes kapitalizmus gondozása, sőt azt is hisszük, hogy ehhez mi értünk a legjobban. Történelmi tévedés és zsákutca. A rendszerváltás arról szólt, hogy egy másik zsákutcából az európai (és globális) alkalmazkodással jöjjünk ki. Bár ez utóbbi megtörtént, ám pont akkor, amikor a jóléti állam szociáldemokrata víziója épp repedezni kezdett. A szociális piacgazdaság széttöredezését úgy értelmeztük idehaza, hogy a neoliberalizmussal kell valamiféle szövetségre lépnünk.
A neoliberalizmusra adható mai baloldali válasz a „szolidáris piacgazdaság” gondolatkörében keresendő. A kapitalizmus igába fogásában. Hadd húzzon, de nem hagyhatja maga mögött a szekeret, s az azon ülőket! A neoliberalizmus káprázatos előretörése annak köszönhető, hogy a társadalmak – a baloldal hangos horkolása közepette – elfogadták a ‘hadd hasítsanak a gazdagok, abból csak-csak lecsorog valami a szegényebbeknek is’ elvet, s ennek az lett az eredménye, hogy felfelé csapódott ki a világ gazdasági fejlődésének minden haszna, ami a szegények számára leginkább hitel formájában csorgott vissza. Ez bizony a kizsákmányolás non plusz ultrája! Elveszik a megtermelt javakat, s a dolgozók pedig méltányos munkabér helyett életen át tartó hitelbe felvehetik a tényleges teljesítményük értékét. Ebből a spirálból kell kiutat találni. Ez most a baloldal feladata.
Napi teendőkre lefordítva az MSZP-nek a bérharc szervezésével lenne érdemes foglalkoznia. A gyenge szakszervezeti mozgalom fellendítésével. Tíz vasárnapi nyitvatartásos siralmunkra jó ha egy olyan hang jut, amiben a minimálbért követelnénk a közmunkásoknak. Vagy az egészségügyi dolgozóknak – az egyébként szégyenteljes -átlagnyugdíjat meghaladó bérezést. Tíz hazavárós lufiparádénkra jó ha egyetlen olyan nyilatkozatunk jut, amelyben a hazai bérszínvonal növelését követelnénk. És még a fordítottja is kevés lenne annak fényében, hogy szinte minden megszólalásunk a kormányt nógatja erre vagy arra, mintha tőle várnánk a politikánk megvalósítását. Fejezzük hát be a félmondatok puffogtatását, s az általunk kínált alternatívák bemutatására fordítsuk az energiáinkat! Legyen saját mondanivalónk, legyen saját sztorink!
Fentebb tucatnyi sarokpontra, cölöpre, cövekre teszek javaslatot. Az európai baloldali szóhasználatban ezeket nevezzük „vörös vonalaknak” (red lines), ami alá nem megyünk, kompromisszumként sem. Hasonlókat szoktunk gondolni „baloldali minimumok” megjelöléssel, ám bármi is legyen a gyerek neve, az a fontos, hogy megszülessen!
Bízzunk önmagunkban, bízzunk egymásban, bízzunk az ország népében, bízzunk Európában, és cselekedjünk eszerint! Én ezen vagyok, s Téged is erre hívlak! A változás folyamatára!
Baráti, elvtársi üdvözlettel:
Szanyi Tibor…